HÍREK

2014.11.05
Ügyetlen magyarázkodás

„Requiem a bluesért” miatt

Többen a fejemhez vágták a kérdést, hogy mondhatok olyat, hogy vége a bluesnak? De szerintem ez az igazság. Elvégezte, ami adatott neki. Megfogalmazta a szegények fájdalmát, örömét és álmait, megtermékenyítette a háborús generáció fehér fiataljainak lelkét és agyát, akik létrehozták a rockot.

A blues és a belőle született zenei lázadás számtalan társadalmi változást generált a világban, gondolkodást, magatartást, mások megbecsülését, toleranciát hozott progresszív éveiben, melyek csupán fél évtizedet öleltek fel. A zenei forradalom sikeres lett, aztán besétált a hatalmas üzlet hasába, hogy a televízió és videoklip, majd a számítógép és az internet „segítségével” eltűnjön a múltban.

Az öreg feketék rég meghaltak, a hatvanas évek veteránjai is gyors tempóban fogynak: A blues nem üzlet, nálunk sikert sem hozhat, a bulikon nem ez a muzsika szól, az újabb nemzedékek nem értékelik ezt a hagyományt, ahogy mi sem értékeltük a táncdalénekeseket a 60-as évek közepén. Hogy ma mi és miért történik a zenében, nem nehéz észrevenni. Szidni sem érdemes, de elfogadni nem kell.

A blues útja, akárcsak a mi nemzedékünké, lassan véget ér. Ez a koncert azért jött létre és a dalok azért íródtak, hogy kifejezzük hálánkat, meghajoljunk mestereink előtt, hogy elmondjuk, eljátsszuk érzéseinket, megpróbájuk megmutatni, mit jelent nekünk a blues, mit kaptunk tőle.

Persze a „Requiem” nem templomi környezetben hangzik fel, hanem abban a világban, amiben élünk, amit el kell viselnünk, amiben néha boldogok vagyunk, aminek minőségéért mi is felelősek vagyunk, legalábbis ez a piciny, sokat szenvedett, de csodálatos helyen, mely a hazánk.

Nincs szörnyűbb, mint amikor a veteránok néhai dicsőségükről, a „régi szép időkről” nosztalgiáznak, nem megfeledkezve arról, hogy „milyen nagyok voltunk.”

Hát én nem voltam ilyen és nem is vagyok. Botladoztam, tévedtem, hülyét csináltam magamból, nem tudtam okos kompromisszumokat kötni, utáltam-utálom az egész médiát a sok kis sunyi firkásszal, celeb riporterrel együtt. Nem nagyon fékeztem magam velük szemben és pártoktól, bankoktól, maffiáktól függetlenül végigcsináltam ezt a gyönyörűséges utat, mert az emberek kitartottak mellettem évtizedeken át.

Ha visszanézek, látom a sok muzsikust, akikkel játszottam, ám egyik sem játszik bluest. Ahogy elmentek, más útra tértek. Nincs bennem szemrehányás, megértem őket. Ezt csinálni, ebből megélni nagyon nehéz. Volt olyan fiatalabb fiú, aki egyszerre tíz zenekarban hatféle zenét játszott. Vajon melyikhez lehetett igazán köze?

Ma is megdöbbenve tapasztalom, hogy „új” zenekaromban, a „Hobo és Bandájában” öt generáció muzsikusai nyomják együtt. Póka Egon 53-ban, Fekete-Kovács Kornél 70-ben, ifj. Tornóczky Feri 77-ben, Szakadáti Matyi 85-ben született. Vagyis jobb, ha nem számolok. Minden pesszimizmusommal szembemegy ez a tény. Így hát a „baljós” cím ellenére nem sajnálkozom. A mű a múltat tiszteli meg, de nem zár le semmit.

Így ezt a koncertet, - melynek hangi és képi változata is készül, - társaimmal együtt az embereknek ajánlom, megköszönve hűségüket, melyek szabaddá tettek és megvédtek engem, néha önmagamtól is.

Szeretettel várom Önöket a Színházban, ahol befogadták ezt a zenét és engem is.

Tisztelettel Hobo

Nemzeti Magazin