HÍREK

Taliándörögdi tíz nap után

Hírlevél

Tisztelt Barátok és Olvasók!

Hét előadóestet, vagy monodrámát és három koncertet adtam, vagyis minden nap más előadás került színpadra. Ez azzal járt, hogy hajlott korom ellenére már itthon, Piliscsabán, hetekkel előtte el kellett kezdenem a magolást, rosszabb lelkületű napokon a seggelést. A Pilinszky estet három és fél éve nem játszottam, a Faludyt se nagyon, de mivel igény van rá, újratanultam.
A „Hobo a Gulagon” eddig háromszor ment összesen, a Dylan műsornak pedig ez volt a premierje, vagyis a mindennapos hobológiai tudományos üléseken kívül ébredés után legalább két órát bifláztam – némi hideg görögdinnye doppingolása mellett – aztán próbáltam a tűző napon Ottó Tivadar társaságában és látványosan sajnáltam magam Tivadarnak. (Megemlíteném, hogy nincs jobb egy kis önsajnálatnál, ha van közönség, vagy társaság. Bevallom, hogy amikor egyedül vagyok, nem szoktam nyafogni, hiszen ki az a hülye, aki nézők, vagy hallgatóság nélkül sajnálja magát?) 
4 élő interjút is készítettem inkább én, mintsem hogy valamilyen hülye moderátort, vagy újseggírót odahívjak. 
Esténként pedig előadtam a művészetemet, mert az nekem van. (Mint tudják, előadóművész vagyok.) Ezt Deák Bill Gyula is aláhúzta, mert szerinte nem is vagyok énekes, csak előadó és nemcsak én nem tudok semmit, hanem szegény Édesanyám sem. Aki egyébként már nincs közöttünk, de ez a csak másokkal nagyon szigorú ítészek esetében nem számít. Hogy ezt a fölöttem eltört bírói pálcák igencsak elterjedt jelenségét tovább illusztráljam, valamelyik reggel fél kilenckor (!!!) Tornóczki Ferike is felhívott, hogy szerinte sem tudok semmit és azonnal letette a telefont. Ezek után nyugodtan felmenthetem magam, ha esetleg hamisan énekelek, rosszkor szállok be, vagy megfordulok a zenében, mivel erre megkaptam tőlük a jogosítványomat. 
A Hobo klub – mit szólnak hozzá, van ilyen! – vendégei két káprázatos előadást produkáltak, melyeket Bogdán Zsolt kolozsvári színész és Sipos Mihály Viszockij-interpretátor adott. 
Zsolt Ady estje megrázó erejű, székhezszögező, a pokol bugyrai és a menny között cikázó vihara és a lelketsimogató, őszinte szeretet, emberi és művészi alázat olyan példája volt, amire további jelzőket nem találok, értelmezni pedig az előadás elemi erejű sodrása miatt még ma sem tudom. (Nem is akarom, mert az átélt dolgok következményei nem verbálisak, annál sokkal mélyebbek.)
Sipos Misi olyan ember, akit húsz éve – az Ő állítása szerint ledorongoltam valami Viszockij dal, vagy műfordítás miatt, szóval nem vertem meg, hanem ráförmedtem, hogy álljon neki az ügynek - és ez őt – Isten útjai kifürkészhetetlenek – elindította ezen az úton, melynek tegnapelőtti állomásan egy végtelenül letisztult, alázatos, öniróniával teli Viszockij műsort produkált, nagyon jól magyarított szövegekkel. A teltház közönségével együtt teljesen el voltam ragadtatva tőle, még a „Farkashajszát” is elénekeltem vele, ám ezzel nem ért véget a dolog. 
Ugyanis az én műsoromban, a „Rendőrségi jegyzőkönyv” elején, - ez a dal két részeg disznó „hányattatásairól” szól a moszkvai zsaruk fogdájában – egy illuminált néző négykézláb felmászott a színpadra és befelé csúszott-mászott. Leállítottam a zenét és felálltam, hogy stb… (Nem tartozik Önökre.) Felpattant és halálfélelemben menekülni próbált, a feje pedig bekerült az oldalfénybe és felismertem Misit. „Csto gelaty?”, azaz „Mi a teendő?” kérdezte anno Lenin. Hát én berángattam ezt a sötét gengsztert és leültettem az egyik székre, mire a seggrészeget játszva, egy literes üveget kezdett szloppírozni, olyannyira, majdnem hanyatt esett a székkel. A gyalázatos eseményektől annyira megmámorosodtam, hogy életemben először tökrészegnek érzetem magam és a lábához ülve végigordítoztuk a számot. És végre, 72 éves koromban érezhettem azt, milyen lehet, amikor egy színész tökéletesen beleélí magát a szerepbe. Köszönöm Misinek. 
Pókáékkal két koncertem volt, az egyik az „udvaromban” , ahol egy tehetséges trombitás, Benjámin is játszott velünk. Szegény súlyos bluesbanditák közé keveredett, de még előttük-közöttük is helyt állt. Egyikük sem mondta, hogy nem tud semmit. (Bezzeg nekem…) Rettenetes vihar volt, végig esett az eső, ám lenyomtunk két órát, amit a „Vándor az úton, vihar az úton…” kezdetű Doors dallal nyitottunk („Light my fire”.)
A Faludy előadáson este kilenckor olyan hideg volt, hogy a lehelletem látszott és a felső ajkam feladta a szolgálatot. Így bizonyos mássalhangzók, például az „f” és az „s”, nem igazán akart megszólalni, vagy ha igen, hát katasztrófális pöszeséggel jött létre, ami engem a fuldokló röhögés szélére sodort. 
A tíznapos sorozatra jóval korábban egyeztetve, fiatal tehetségeket is meghívtam, akik közül hatból hárman nem jöttek el és lemondani is elfelejtették. Miközben korábban „megtisztelve” érezték magukat, hogy jelentkezésüket elfogadtam. Ám, ha időben lemondják, másokat is meghívhattam volna, akik erre vártak. Itt tartunk. Azonban, akik eljöttek, helytálltak magukért, - egy „máshollevőt”, vagy Durrbelebélát leszámítva - és szép sikerük volt.
A „Halj meg és nagy leszel!” sarkvidéki hidegben kezdődött 19 néző és egy kutya előtt, ám a dakszli nem bírta a dörmögő ripőköt és kiment. Ezen felbátorodva négyen bejöttek, így 23 fő szenvedte végig a darabot. (20%-os emelkedés, mondaná Márta Pista.) 
A Panoráma színpadon háromezer ember előtt, akik szencsére nem dobáltak paradicsommal, pedig a „Barbie baba bluest” is lenyomtam a torkukon. 
A „Tudod, hogy nincs bocsánat” annyi érdeklődőt vonzott, hogy sokan nem fértek be és az utcán hallgatták a verseket.
A zárónapon túlestünk az első magyarnyelvű Bob Dylan koncerten és nem buktunk meg.
A Hobológiai Társaság vándor Lógyűlése idén egyhelyben topogott, így az „állatorvosi lovat” ezúttal naponta ugyanott tanulmányozták és kisérleteztek rajta tabletták, porok, kapszulák, labdacsok, kúpok, cseppek, oldatok, kenetek, kenőcsök, ráolvasások és a Svejk című világirodalmi alapműben is használt beöntés és gyomormosás formájában. Az utóbbi kettőhöz a megfelelő és tudományosan hitelesített orvosi segédeszközöket Póka Egon biztosította, ezáltal is segítendő az elmélyült hobológiai kutatásokat. (Köszönet érte.)
A közönség döntő többsége rezzenéstelenül tűrte a gyalázatos ripacs minden gátlástalan megnyilakozását, legyen az blues, rock, költészet, színház, történelmi elemzés vagy a trágár „Toldi” gyakori idézése, amiért hálalámat szeretném kifejezni és megköszönni évtizedek óta tartó figyelmüket, tűréshatáruk állandó szélesedését és vagyok annyira pimasz, hogy mindezeken felbátorodva, jövőre is elvárjam kedves Mindannyiójukat.

Szeretettel
Hobo