2018.05.14
Úgy tűnik, amit csináltunk, túlél minket és ennél nem lehet többet kívánni.
Tisztelt Közönség és Mindenki, aki nem lehetett ott!
Megrendítő érzés volt ilyen fogadtatás közepette fellépni a Barba Negra Track-ben. A két óra húsz perces előadás a néhai HBB történetének kronológiáját követte a hetvenes évek végétől a kilencvenes évek végéig, a gyökerektől - néger blues, Stones, Doors, Cream - az első saját dalokon át, végig ezen az úton.
Ami a fellépőket illeti, nem akartam folyamatos ki-be mászkálást a színpadon. Nem a zenekar szülétesénapi koncertje volt ez, hiszen a banda útja 2011-ben véget ért - és nem követném jeles kollégáim példáját, akik többször búcsúznak el, - csupán egy visszatekintés, ami bármikor megismétlődhet.
A színpadon nem a néhai Hobo Blues Band játszott, hiszen a dobos és az egyik gitáros sosem játszott a HBB-ban. A Póka, Szakadáti, ifj.Tornóczky trióval évek óta játszom és ők, tőlem függetlenül, a HBB első 15 évének teljes repertoárját tudják, valamint további közös terveink is vannak. Így természetes volt, hogy ezt a felállást egészítjük ki Tátrai Tibivel, aki több, mint tíz és Deák Bill Gyulával, aki több mint öt évet töltött a zenekarban. Ráadásul Póka és Tátrai alkotótársaim is voltak, nemcsak hangszerjátékosok.
Volt, akit betegsége miatt nem hívhattunk meg és többen vannak, akik sosem tartoztak ide, akiknek csak munkahelyük volt itt dolgozni. Nehéz teher lett volna olyanokkal zenélni, akik régóta gyaláznak engem, vagy társaimat. Nem akartam mosolyogva hazudni, úgy tenni, mintha közünk lenne egymáshoz. Nekem ez ma sem fér bele,
De itt volt Döme Dezső, aki évtizedek óta nem játszik zenekarban és megemlékeztünk Fuchs Lászlóról, Kőrös Józsefről, Szénich Jánosról, akik már nem lehettek volna közöttünk és elhangzott Babos Gyula neve is, aki nemrég távozott el és többször játszottunk vele.
Voltak olyanok is, akiket a kommentelők utólag hiányoltak, mint Presser Gábor, vagy Bodonyi Attila. Ők sosem voltak a HBB tagjai. Nem számoltam össze, de legalább 25 ember megfordult a bandában, kataszrófális lett volna mindegyiket beszerkeszteni a műsorba.
Ez az este is igazolta a búcsúkoncert szlogenjét: „A zene marad.” Önök őrzik ezt a hagyományt és ezért nem tudok elég hálás lenni. Történt, ami történt, én továbbmentem ezen az úton, a többiek pedig másfelé járnak. Ők akarták így és legtöbbjük ma is sikeres.
Egy tizennégy éves kislány énekelte az első sorban, a rácsnak támaszkodva: „A férjed eszi a húst, a babot, én meg a csirkét, mit ő otthagyott.” Azt hittem, leesek a színpadról, mikor ezt észrevettem.
Fantasztikus volt látni ezt a rengeteg kedves arcot, tiszta tekintetet, vagy boldog tapsolást. Úgy tűnik, amit csináltunk, túlél minket és ennél nem lehet többet kívánni.
Köszönöm és Isten megáldja Mindannyiójukat!
Hobo