HÍREK

Gyakran látni a Nemzeti Színház büféjében.  

– Hat előadásom van, abból hármat állandóan játszom. Hetedik éve vagyok itt. 

Otthonra talált, elfogadták a színészek? 

– Ezt nem mondanám. Otthon érzem magam, sokan segítenek, de a színészekkel – Rácz Józsefet és Szűcs Nellit kivéve – nem játszom együtt, és bár jóban vagyok azokkal, akikkel még Beregszászon kerültem kapcsolatba, vagy egy-két nagy öreggel, azért egy csomó fiatalt nem ismerek. Megszoktam, hogy külön utat járok, mert a zenei világban is így van. A zenészek és a színészek más-más nehézségekkel küzdenek, ráadásul a művészeti életet is megosztja a politika: aki az egyik oldalhoz tartozik, azt nem hívják a másikra. Én fázok rá a legjobban, aki egyik oldalhoz sem tartozom. De már a ’70-es, ’80-as években hozzászoktam a gyűrődéshez, a közönséget pedig nem veszítettem el. 

A Nemzetibe is be tudtam hozni olyan embereket, akik egyébként nem mentek volna színházba. Évi százhúsz fellépésem van. 

Amennyire impulzív, alkotó ember, annyira rendszerető is, tudja az előadások számát… 

– Hatezer fölött járok. A Tudod, hogy nincs bocsánat című József Attila-estet 470-szer játszottam 2005 óta, és legalább 80 ezer ember látta. Szerintem ez világrekord. 

A 75. születésnap is alkalom lehet az összegzésre. Húsz- vagy harmincévesen gondolt arra, hogy mi lesz 75 éves korában?  

– Nem, csak hatvan évet adtam magamnak. Olyan szélsőséges életet éltem – annak ellenére, hogy nem ittam, nem dohányoztam –, hogy úgy gondoltam, amilyen dolgok engem értek, jó, ha hatvanig kihúzom. Mulatságos, hogy 75 vagyok, és alapjában véve semmi bajom. 

Továbbhttps://nemzetiszinhaz.hu/hirek/2020/02/1-215?fbclid=IwAR3nbM4SM4RYUBOy0sW_dYkUiVr8o_HnmOBc2td9dEd8Mt4wqGtMtCqgmB8