Ifjúkorunk hány és hány rock gitárosa küzd szolárium-szalonokban, plasztikai sebészeten, hajfesték-arzenállal felfegyverkezve a mulandóság ellen, amikor igyekszik egyre nevetségesebb és mesterkéltebb erőfeszítéssel életben tartani az emlékét a négynegyedek huszonéves virtuózának, aki valaha volt. Hobónak az idő nagy szövetségese. Titokzatos különalkut köthetett vele, mert ahogy haladnak az évek, Földes László szereplése a színpadon, legyen az rock aréna vagy stúdiószínház számomra mind hitelesebb.

Valójában mindig is a legautentikusabb előadónak számított, mégpedig azért mert a színpad pontosan olyan természetes közege az életének, mintha csak egy buszon zötykölődne vagy egy karosszékben ülve olvasná kedvenc költőit.
Pedig Földes Lászlónak nem adatott operai hangterjedelem, mégis a nyolcvanas évek egyik legnagyobb zenei élménye a Hobo Blues Band volt az ifjúságnak. Hoboék nem egyszerűen elhozták a rhytmn and blues és a rock a nagy számait, a Cream, a Who, a Rolling Stones angolszász nyelvterületen ronggyá játszott szerzeményeit az önhibáján kívül tanulatlan, magyar ifjúságnak - kitaláltak valami tősgyökeresen újat és hazait.

A zenekar frissen szólt és levegősen, egy szabadabb világ üzenetét hozta, és tele volt intellektuális üzenetekkel, amely a magyar rockra régebben sem volt jellemző, és most sem túl általános. Földes László olykor József Attilát idézte vagy szavalta, Villon vagy éppen a beat nemzedék angolszász költőit, Allen Ginsberget vagy Gregory Corsot.

A Hobo Blues Band dalai kitágították a nyolcvanas évek nemzedéki lázadását, a világirodalomból vett idézetekkel igazolták, hogy a Kádár-korszak Magyarországánál igenis lehet jobban és igazságosabban élni. Földes László dalaiban a szöveg nem a zene szolgálólánya, hanem egyenrangú, ha nem olykor fölérendelt létező, amelynek az énekes-előadó benső hitelessége adja félelmetes erejét.

Ezért maradt hatvanas éveiben is igazi rock énekes Hobo. Mert sok pályatársával ellentétben képes volt megöregedni.