2024.02.13
A Petőfi Életmű díjhoz
Majd tévé gálaműsor készült a tiszteletemre. Ezt Szeleczky Ádám producer vezette le, aki a magyar médiában szokatlan módon megjelent a Nemzeti Színházban, az „Utcazenész” monodrámám előadásán és a „Térdig a szarban, fülig a szeretetben” könyvemet is megvette, sőt elolvasta. (752 oldal.)
Németh Lojzi adta át a Petőfi szobrot, majd többek között
Horváth Charlie, Vidnyánszky Attila, a tankcsapdás Lukács Laci, költő barátom Turczi Pista, Bodrogi Gyula, Szűcs Nelli, Gáspár Sanyi, a Csík zenekar köszöntött. Ez az akció a személyi kultusz minden kritériumát teljesítette.
Szeleczky Ádám szerint az díjátadást élőben több, mint ötszázezren nézték, ami hihetetlennek tűnik számomra. Hiszen amit csináltam, vagy csinálok, legyen az zene, színház, előadóest vagy írásmű, soha nem volt beilleszthető a hivatalos kultúrába. Gondolom, ezután sem lesz és nem is hiányzik.
Azt meg végképp nem értem, hogyan kaphattam meg ezt a díjat, hiszen – minden gyűlölködő legnagyobb bánatára – egyik brancsba sem tartozom. „Az ám, hazám.”
A fellépők között voltak kortársaim, voltak, akik a fiaim lehetnének és voltak, akik az unokáim. (Puff.) Nem sorolok fel mindenkit, de azt sosem gondoltam, hogy egy nő el tudja énekelni akármelyik dalomat. (A dallam nem, de a legtöbb szöveg súlyos. Ketten is megtették, nagyszerűen.)
Annyit azonban kiemelnék, olyan profi volt az egész stáb, hogy még a takarítónőnek sem kellett szólni, hogy tegye a dolgát, mikor az egyik művész belevágott egy tortát a kamerát védő üveglapba.
A kísérőzenekar dögös volt és mielőtt magamhoz tértem volna az ünneplésből, egy furcsa, mackóruhás férfi a szó szoros értelmében a feje tetején táncolt, majd minden feltűnést kerülendő, három folyamatos hátraszaltóval vonult le a színről.
Az öltözőmben két rúd valóban száraz kolbász várt rám, majd a felvételek végén benyeltem egy teljes doboz Carte D’Or diófagylaltot. Mindkettőt a stábtól kaptam. (Ez itt a reklám helye.)
Ősi magyar szokás, hogy vannak, akik nem tudják elviselni mások sikerét, a közönség örömét és számon kérnek mindent, amihez semmi közük és nem tartozik ide. Ezért most szó szerint közlöm, a szöveget, amivel megköszöntem a díjat.
„…Mindig úgy éreztem, és volt is rá okom, hogy egyedül vagyok. Igazi társaim nincsenek, csak útitársaim. És nagyon sok mindenkit elveszítettem, egyrészt azért, mert elmentek, másrészt azért, mert nem tudtunk egymással kijönni. És nagyon nagy áldozatokat hoztunk együtt azokért a dologkért, amelyek megszülettek. És bármi is történt, hogy távol vagyunk egymástól, mindenkinek köze van ahhoz, amit én ma itt megkaptam, akikkel együtt játszottam és akik elviseltek. És főleg a közönségnek, akik megtartottak és eltartottak a szó szoros értelmében, hogy nem kellett beállnom sehová. Isten megáldjon mindnekit. Köszönöm.”